Képzeld el a végtelenül szürke kis életed egy napját: felkelsz, megborotválkozol, megreggelizel, veszel magadra egy normális ruhát, elindulsz munkába/iskolába, majd hazajössz délután, bekapcsolod a tv-d/komputered, majd szépen lefekszel. Hogy aztán az egész kezdődjön elölről.
Velem is ez történt ma. Ez a nap volt amikor az életem tulajdonképpen véget ért.
Én is felkeltem, majd unottan belenéztem a tükörbe. Mint a többi ember, aki ebbe a valamibe fekszik. Borostásnak találtam magam, arra gondoltam, hogy a boltban csak azért is randira hívom az eladólányt, de ahogy magamra néztem.
Áh inkább máskor.
Most szerintem arra vagy kíváncsi, hogy ezt miért írom le.
Lényegtelen ugorjunk tovább.
Ma sem hívtam az eladócsajt randizni, bementem a munkahelyre, és a főnök egy újabb adagnyi mappát tolt az orrom alá, hogy ráérek este is befejezni.
Szuper.
Csak a délutáni hamburgerezésre maradt időm.
Na az a hamburgerező ahol én eszek, na igen. A szokásos unott hely, ebben a kis vidéki kisvárosban.
Na kikértem a hamburgerem – amelyet hatalmas zsemléből, egy vékony húspogácsából állt -, és elkezdtem majszolni.
Ekkor lépett be az a fickó, aki elmondta azokat a szavakat, amelyek megváltoztatták az életem.
Bizonyára észrevetted kedves olvasó, hogy nem neveztem meg a kisvárost, a főnököm, az eladólányt, a boltot, a céget aminél dolgozok, a hamburgerest, sőt még saját magamat sem.
Na azért, mert a nevek már nem számítanak. Sőt az egész világ sem számít, ahol egykor nevezték a dolgokat, akár csak én.
Hisz már nem vagyok a része.
Na vissza a sztorihoz. Nem untatlak.
Szóval majszolom a totál jellegtelen hamburgerem, mikor belépett az ajtón David.
Elsőre kirítt a kopottas hamburgerező hátteréből a rajta lévő elegáns olasznak tűnő öltönyben, és a hátrafésült hajával. A fejét vastag szárú szemüveg keretezte, az arcán pedig volt valami különös arckifejezés: az érdeklődés és a vidámság keveréke.
- Na ez miért vidámodik – súgta oda nekem a pultos, egy nagy hájas fickó –, hétfő van.
David megnézte az asztalokat, az étlapot, a falon lévő 80-as évekből származó posztert, amelyen egy kigyúrt veterán katona, egy lángoló város háttere előtt feszít.
- Nem is tudtam, hogy cirkusz érkezett a városba – morogtam, majd újra beleharaptam a hamburgerembe.
A fickó odalépett mellém, majd a nevemen szólított.
A félig megrágott húspogácsa és zsemle kis híján lecsúszott a torkomon, majd visszaköptem a számba, és folytattam a rágás műveletét. Ő csak mosolygott.
- Igen én vagyok. Mit akar?
Hirtelen elkezdett érdekelni. De csak azért, hogy legyem miért a mobilomhoz nyúlni, és felhívni a rendőrséget.
- Nagyon érdekes, hogy ez a hét olyan mintha hétfő lenne.
- Mivel, hogy hétfő van. - válaszoltam
A fickó elmosolyodott, majd bólintott.
- Egy hamburger és kóla lesz.
A pultos ránézett, majd megvonta a vállát, és elindult, hogy elkészítse a fickó rendelését.
- Gondolom, már várja a hétvégét – a fickó a szemembe nézett. Zavarba ejtően kedélyes volt. Nem látszott rajta az unalom semmi jele.
- Aha – mondtam, majd újra beleharaptam a hamburgerembe. Ennyi szórakozásom legyen mára, hogy egy eszelőst hallgatok.
- Mit csinált a hétvégén?
Az olaj sercegése hangzott fel, ahogy a húspogácsákat a felhevült olaj lassan kiolvasztotta fagyott állapotukból, és beleette magát a pólusaikba.
- Meglátogattam a nagybátyámat a pszichiátrián – mondtam neki -, mintha ott láttál volna.
-Szerintem meg beprogramozták magának – mondta továbbra is azzal a megvilágosodott arckifejezéssel az arcán –, mindennap ugyanazt a hétfőt éli át. Mert a komputer így állította be az idő szimulálását.
Megvontam a vállam:
- Érdekes dolog – vontam meg a vállam -, szóval itt mindenki ugyanaz a hétfőt éli át, mert valami isteni hatalmú szuperszámítógép bekattant.
- Kifogyott az energiából – mondta – ezért takarékoskodik.
- Aha – mondtam, majd egy újabb nagyobb falattal kurtítottam meg a hamburgerem.
- De a mentés jól halad – bólogatott David. - Eddig hatvan embert mentetünk ki a hajóról.
- Űrhajót mondott? - kérdeztem. Egy kört rajzoltam az ujjammal. - Mint egy repülő csészealj?
- Hát nem – a mennyezeten lévő egyik repedést vizsgálgatta.
- Ismerős ez a sztori – közelebb intettem magamhoz. A fickó odahajolt hozzám: - Az űrhajó hamarosan megérkezik a Vuela bolygóra. A bőrkabátostól hallatom a főtéren.
David végigfuttatta a tekintetét a repedésen, majd elmosolyodott.
- Amúgy a nevem David, és az nagyon jó, hogy van humora és képzelőereje – majd felállt, és előhúzott az öltönye belső zsebéből egy újságot, aminek a címlapján egy homokos tengerpart képe volt, amelyet smaragdzöld tenger határolt, és a fövenyen három pálmafa tört az ég felé. Lerakta az asztalra, és ráhelyezett egy hitelkártya méretű feketén fénylő lapocskát.
Felvettem, és megnéztem:
Gömbölyű betűkkel egy felírat volt rágravírozva.

David

Alatta volt egy másik:

Ha elolvasta a prospektus, akkor kérem hívja fel a következő számot:
#1001#
Felhúztam erre a szemöldököm.
- Ez nem telefonszám – mondtam, majd felnéztem, de ekkor már Davidnek hűlt helye volt. A hamburgerje és a kólája sem volt már ott. A hamburgerező tulaja a pultot törölgette.
Egy pillanatig magam elé meredtem, majd ránéztem a kezembe tartott névjegy kártyára újból.
- Volt itt valaki? – tört fel belőlem a kérdés.
A felmosó rongy egy pillanatra megállt, ahogy a fickó felfigyelt erre.
- Mi van?
Megvontam a vállam, majd nyúltam volna a tárcámért, de a tulaj felemelte a kezét.
- Megint akar fizetni?
Most elkezdhettem volna faggatózni, hogy mi történt, de nem akartam, hogy totál hülyének nézzenek.
- De rövid az eszem – csaptam a homlokomra, felálltam, és elindultam kifele. Emlékszem, hogy kiskoromban voltam a vidámparkban. Ott az elvarázsolt kastélyba mentem be először: volt ott egy folyosó, amelynek a falai tükrökből voltak. Egyes tükrökön átmehetett menni, de ekkor eltévedtem. Egyszerűen eltévedtem, nem tudtam melyik tükröt használjam a kijutásra.
Egy olyan lehetetlen világba voltam, ahol nem olyanok voltak a szabályok, amik kint.
Hát persze, hogy ordítva rohantam ki.
Három évig égtem miatta a suliban.
Most is elvarázsolt kastélyba voltam; de az attrakciót az eltűnt fickó jelentette, akire senki sem emlékszik csak én.
Amint kiléptem az utcára, örömmel konstatáltam, hogy ugyanaz a látkép fogad: barnás-szürkés háztömbök, meghatározott rendben közlekedő autók, és az őszi ég, amely olyan, mint a tv-m, amikor éppen nincs benne semmi műsor.
Hétfő volt, és tényleg olyan volt mintha sosem akart volna véget érni.
Elindultam hazafele. Az emberek már ilyenkor régen hazatértek az otthonaikba, így senkivel nem találkoztam az utcán. Csak egy rendőrautó cirkált vigasztalanul, meg páran, akik valószínűleg vidékre mennek.
Soha nem értettem, hogy mit lehetne csinálni a hétfői napokon.
Mintha a hétvége tényleg csak egy emlék lett volna. Mint a gyerekek kifestő könyvei aminek csak a körvonalai vannak meg, és azokon belül számokkal jelölik, hogy a részeket hogyan színezd ki.
Szinte percek alatt hazaértem.
A szürke házfalak, és az unalmas város nem késztetett nézelődésre.
Itt születem, itt élek és itt fogok meghalni.
Ha csak nem történik valami.
Beléptem az ajtón és felsétáltam a lépcsőn, és benyitottam a lakásomba. Nem történt semmi érdemleges. Lelöktem a hónom alatt tartott horribilis méretű mappakupacot, és leültem az íróasztalom mögé.
Egyszerű sárga fából készült darabolt, akár csak a szekrényem, meg a többi bútorom. A lakásom falát sárgára festették az előző lakói.
Felkapcsoltam az olvasólámpát, és kifűztem az első szürke papírmappát. A feltáruló látvány nem késztetett mosolyra. Minden második rubrikába egy x-et kellett raknom, vagy kihúznom egy szövegrészt, amely valamilyen okból akadályozta az ügymenetet.
Nem tudtam elképzelni, hogy ez a munka kinek lenne hasznos, vagy hogy miben könnyítheti meg bizonyos emberek életét.
Két óra alatt végeztem az első mappával, majd jött a többi öt.
Nyúltam volna a másodikért, amikor a papír érdes érintése helyett valami ismerőset éreztem. Sima, műnek ható papír. Odanéztem, és kis híján leestem a székről.
A David által adott prospektus volt ott, rajta a pálmafákkal ékesített tengerparttal és az azúrkék óceánnal.
- Azt a rohadt – mondtam.
Körülnéztem a szobában, hogy nincs e rajtam kívül valaki. Mondjuk betörő, vagy ilyesmi. De senki.
Felálltam, és kihátráltam a szobából, ki az erkélyre, és megfordultam. Biztos az idegeim, biztos kezdek bekatatni.
Ekkor kaptam észbe, hogy ezeket hangosan is kimondtam.
Megfordultam, és kinéztem.
A város látképe megnyugtatott, végre valami ismerős. A vigasztalan monolitként meredező tömbházakat matematikai pontossággal megszerkesztett utcák határolták. A távolban a szmog szürke fala takarta el a láthatárt.
Beletúrtam a hajamba.
Ezek nem az én gondolataim. Mikor gondoltam én ilyeneket, hogy monolitok, meg a szmog szürke fala.
- Mensz a vigyorgóra – mondtam magamnak, majd visszamentem a nappalimba, de a katalógus még mindig ott volt. A pálmafák előtt pedig egy felírat:

Már a jövőben van.
Ébredjen fel a mindennapok szürke tengeréből.
És szabaduljon meg az örökké tartó hétfőtől.

Az a felírat nem volt rajta. De most ott világított. Igen, sárga fénnyel világított. Közelebb léptem, és nagyot nyeltem.
- Megőrültem.
Ez volt az első reakcióm. A második pedig, hogy venném a telefonom, de nem akarok érte nyúlni. Hogy kit akartam hívni? A rendőrséget? A diliházat?
Szerintem az utóbbit.
De nem akartam tárcsázni a számot.
Bántóan valóságos volt. A tapintása, és hiába néztem, hiába csuktam be a szemem. De nem akart eltűnni.
Odaugrottam, és az ujjammal megböktem. De semmi, azt leszámítva, hogy arrébb csúszott az asztalon.
Egy ismerős, de mégis bántóan idegen dolog volt a lakásomba. És jó hallucinációhoz méltóan nem akart eltűnni.
De nem halványodott el, semmit nem csinált. Csak ott terpeszkedett a mappahalom tetején. Mintha csak incselkedett volna velem.
Óvatosan végigsimítottam, de az nem tűnt el. Mondjuk velem se történt semmi gond. Nem hullott ki a hajam a sugárbetegségtől, és békává sem változtam.
Az újság teljesen egyszerű volt. Bár lehetséges, hogy nagyon élénk hallucináció, de azért nagyon is ott volt. Hozzáértem, végigsimítottam a fedelét, majd a kezembe vettem, és kinyitottam. Na az előttem lévő kép nem olyan volt, amely egy utazási prospektusban szokott szerepelni.
Semmilyen kép nem volt benne. A lap fekete volt, és ekkor jöttem rá, hogy nem az újságot tartok a kezembe, hanem egy fekete színű, téglalap alakú tárgyat.
Olyan volt mint valami képernyő. Nem volt súlya, mintha semmit se fogtam volna a kezembe.
Jobban megnéztem a tárgyat, és megláttam, hogy nem szimplán fekete volt. Hanem maga a sötétség. Nem tükröződött, és nem világította meg az utcai lámpák fénye.
Elszakítottam a tekintetem a látványtól, de ekkora a lakásom eltűnt. A helyén sötétség volt. Mély és feneketlen sötétség.
- Jézusom – suttogtam, ahogy körbenéztem, de mindenhol sötétség. Nem zuhantam, hanem lebegtem. A szívem egy légkalapács hangjával vert, ettől eltekintve csönd volt. Semmi nem volt körülöttem.
De mégis. A távolban felcsillant valami, majd tőle pár méternyire egy másik fénypont, majd egy harmadik, és egy negyedik...
- Az űrben vagyok – suttogtam vagy ordítottam, már nem emlékszek.
- Üdvözlöm önt mint az Adeusi hajómentési és utas ébresztési program résztvevőjét – hasított bele egy hang a csöndben. Ismerős volt, a David nevű fickó hangja volt. - Én a David nevű M.I vagyok. Most szerintem egy kicsit fél és zavart, de én most mindenre fényt derítek. Kezdjük egy kis történelemleckével.
Meg akartam szólalni, de a tekintettem megakadt valamin. Egy kék gömbön, ami alattam lebegett. Ahogy jobban megnéztem kivettem a kontinensek vonalait. Észak és Dél Amerikai partvonalát ismertem fel elsőre, de ahogy tovább mozdult, feltűnt Afrika masszív foltja is.
- Ez itt a Föld 2104-ben – ahogy tovább figyeltem, feltűnt, hogy nagyon kevés a zöld folt van a felszínen. Sokkal több a rozsdabarna színű terület, amelyek rákos daganatként terpeszkedtek a sárga területeken amelyek – a földrajztanulmányaimból kifolyólag – a sivatagokkal azonosítottam be. - Az emberiség ekkora érte el a létszámának a csúcsát, és merítette ki a bolygó készleteit. Ekkora már csak egy megoldás maradt, ha nem akartak kihalni. El kellet hagynia a Földet, hogy ezzel is csökkentsék a túlnépesedést.
Mindenféle átmenet nélkül egy szürke síkságon találtam magam, amelyet bombakráterhez hasonló mélyedések tarkítottak. Az eget pedig a Föld kék golyója foglalta el.
A Holdon voltam. Az egyik nagyobb kráter tetején egy hatalmas bálnacsontvázhoz hasonló szerkezet terpeszkedett, benne egy hat egymáshoz erősített ellipszis alakú tárgy foglalt helyet, amiknek az oldalain V alakú rovarszárnyszerű valamik voltak. Több is volt körülötte, ezeken szkafanderes emberek ügyködtek, A monstrumokat egy hosszú üvegalagút kötötte össze több kupolához, amelyek egy fekete síkságon voltak, és mellettük pedig kifutópályák húzódtak.
- Ez itt a Hesperia kolónia a Föld első és egyben utolsó bolygón kívüli gyarmata. - Nem tudtam elhinni a látványt. Talán megörültem, és ez most a legmélyebb pszichózis, hogy hallucinálok? - Egyetlen egy feladatra épült, hogy itt építsék meg azokat az űrhajókat, amelyek az emberiség pár ezer tagját, és tudásanyagát lakható bolygókra.
Egy folyosón találtam magam, aminek mindkét oldalán ezüstszínű csövek voltak, egy sorba rendezve, Ahogy jobban megnéztem az egyiket, feltűnt, hogy mellette egy monitor világít kékes fénnyel, rajta egy felirat.

Alexander Dimitri
Életkor: 32
A hibernációból már letelt idő: 000.00.00.23.32

- Ahol most ön van, ez itt a Morpheus nevű alvóhajó négyes utasszintje. Ezeket a járműveket hosszú távú, akár több évszázados utazásra tervezték. Egy szinten több mint ötezer alvócilinder van, amelyben az utasok álmodják hosszú álmaikat. A hibernációra azért van szükség, hogy az űrhajó maradéktalanul kihasználhassa az energiaforrásait, míg a létfenntartásra csak nagyon csekély hányadát kell feláldoznia. A másik fontos dolog a Csipkerózsika nevű program volt. Ennek segítségével az alvócilinderekben lévő embereket állandó REM állapotban tarthatták az utazás ideje alatt. Ezzel a módszerrel megakadályozhattak olyan érzelmi traumákat, amelyek a normál hibernáció után fellépnek. Ezen program segítségével egyfajta mesterséges álomba aktívan tartották a cilinderekben lévő alanyok agysejtjeit, így azok kipihenten és tettre készen ébredtek fel a hibernációból. Az idegsejtek károsodása nélkül.
Újra a Hold felszínén találtam magam, előttem a hajók. Az őket fogva tartó szerkezetek már nem voltak ott. Mozdulatlanul lebegtek a Hold szürke porral borított felszíne felett. Hatalmas fémszörnyetegek, óriási repülő rovarokként. A látvány nem hasonlított semmire, amit eddig láttam. És amikor megmozdultak.
Az első lassan felhúzta az orrát, és lassan ellebegett a holdtól, majd a második, a harmadik, majd a tízedik hajó is felemelkedett az űr sötétjébe, hogy aztán a hátulján egy vörös villanás kíséretében eltűnjön.
- Ezzel kezdődött meg az emberiség hosszú exodusa – folytatta a kommentárt a hang. Megint az űrben találtam magam. Az egyik űrhajót, ahogy egy vörösen lángoló nap felé tartott, a két oldalán különös szerkezetek bomlottak fel, mint a bábból előbújó pillangó szárnyai. Kettő-kettő aranyszínű szárny, amelyek felizzottak a nap sugaraiban, majd méltóságteljesen hátat fordított a napnak, miközben visszacsukta a vitorláit, és folytatta az útját.
Egy pillanatra büszke voltam arra, hogy ember vagyok. Ez a dolog gyönyörű volt, ezt az ember építette. A hírek tele voltak azzal, hogy az emberek gyilkolják egymást, kihasználják, ott gonoszkodunk egymással ahol csak tudunk. Az emberiségnek van jövője, hogy ha ennyire össze...
Várjunk csak? Ezt most miért nézem? Mi folyik itt?
- Itt láthatta, hogy a Morpheus nevű alvóhajó éppen energiát vesz fel egy közeli napból. Ezzel energiát szerez, hogy folytassa az útját a következő napig, és az emberiség új otthona felé.
Az űr sötétjét felváltotta, valami sárga dolog, amelynek a színét pár szürke folt törte meg. Körülnéztem újra, és egy borostyánszínű síkság közepén álltam. A távolban pedig hatalmas hegyek vöröslöttek...
Felvillant az égen valami, és növekedni kezdett. Egy üstökös volt, amelyről több darab is levált. Ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy az üstökösnek piramisformája volt. Ösztönösen összehúztam magam, de a tárgy földet érése csak enyhe rengést okozott, és egy kisebb porfelhőt vert fel a közelben.
Közelebb léptem hozzá. A piramis sötétszürke volt, az oldalaira dudorokat forrasztottak.
- Amit lát, az egy terramis. – narrálta a látványt David. - A nevét az alakjáról és a szerepköréről kapta. - Megkerültem a piramist, majd hirtelen megtorpantam. Csikorgó hang hallatszott, ahogy a gúla felém eső oldalán lévő egyik dudor közepén egy hasíték jelent meg, majd a fémdudor kettényílt, és egy fémből készült kar ugrott elő alóla, amely kb. akkora volt, mint a karom, hátraugrottam, amikor egy gyors pattanó hang kíséretében az elején fémdarabok ugrottak elő, és hajlottak hátra, virágalakot öltve.
Egy antenna volt, ami körbefordult a saját tengelye körül, majd a bolygó ege felé emelte a tányérját, aztán visszahúzódott.
A piramis teteje négyfelé nyílt, és egy cső emelkedett ki, sivítás kíséretében egy fehér porszemcsékből álló gejzír szökött fel belőle. Pergő hang hallatszott a terramis belsejéből, a porszemcséket felkapta a belőle felszálló légáramlat, és szétterítette őket a bolygó egén, fehér porfelhőt képezve belőle.
Majd lassan áttetszővé vált, és eltűnt.
- A terramis a bolygó légkörébe éppen genetikailag módosított mikrobák spóráit juttatja be. Ezek az apró élőlények megkötik a levegőben lévő vízpárát – mint valami gyorsított felvételen felgyorsult a homok mozgása, és a bolygó egén felhőfoszlányok jelentek, meg amelyek először bárányfelhővé növekedtek, majd egybefüggő kékes takaróvá változtak.
Ekkor megdördült az ég, és eleredt az eső.
Az esőcseppek beleitták magukat a homokba, amely összekeveredett vele, barnás színű sárrá változtatva az idegen sivatagot.
Majd az eső elállt, de a terramis még nem fejezte be. A piramis bal oldali dudorjainak mindegyike kettényílt, és különös gépek lebegtek elő belőlük. A törzsük olyan volt, mint egy helikopteré, leszámítva, hogy nem volt rajtuk ablak. A hasukon két korong formájú tárgy volt, amelyekből halk zúgás hallatszott.
Tucatnyian lehettek. Eltávolodtak a piramistól, és lassan átlebegtek a síkság felett. Az első megállt, a hasán két fémlemezke nyílt le, és ledobott egy fekete dobozkát, felnyílt a teteje, és előmászott egy kis hangyaszerű robot, körülforgatta a fejét, majd a fejét belefúrta a talajba, és eltűnt.
Körülöttem ehhez hasonló jelenetek játszódtak le. A kis minihelikopterek megálltak, majd lehajítottak egy dobozkát, amiből előugrott egy hasonló kis robot, és beásta magát a talajba.
- Az ásórobotok fogják felforgatni a terraformálando bolygó talaját, hogy az idetelepítendő növények tudjanak teremni. - A felszínen megjelent egy vakondtúrásszerű halom, majd egy újabb mellette, és egy másik. Hamarosan az egész területet barázdák borították. A repülőrobotok közben visszatértek a terramishoz, ahol a dudor mögül előbújó gépkarok a hasukra, egy dobozszerű szerkezetet erősítettek.
Ezekből valami sárga port engedtek a barázdákra. Olyan volt, mint amikor vidéken vetnek.
- Az így elvetett növények, amelyeket a géntechnológia segítségével, arra hoztunk létre, hogy bármilyen földszerű bolygón megéljenek, előbb-utóbb kinőnek – A föld alól hajtások törtek fel, amelyek hamar megnőttek, az eddig kopár terület szavannaszerű lett. - A növények a fotoszintézisük során átalakítják a bolygó légkörét, a szél pedig széthordja a magvaikat, a pusztulásuk után pedig a testük tápanyaggal dúsítja a talajt – a növények megbarnultak, és lehanyatlottak , de újra hajtások szökkentek belőlük, kinőttek, és ez így ment ment tovább. Közben a repülők további magvakat dobtak le, amelyekből már cserjék, és fák is kinőttek. - Újabb növényfajokat terjesztenek szét a bolygón – ekkor eszméltem fel, hogy egy erdő közepén állok. - És persze a földről hozott állatfajokat is – egy piros-kék színű lepke repült el az orrom előtt, majd az egyik bokor mögül egy szarvascsorda lépett elő. - Egy új világot alkottak, amely csak az emberekre vár.
Egy dombtetőn találtam magam, körülöttem a tájat zöld fű borította, távolabb pedig erdő magasodott. A zöldet, csak néhol törte meg egy tó mélykék foltja. Ahogy jobban megnéztem a tájat állatokat láttam mozogni. A tó partján szarvasok és antilopok ittak, és legelésztek, tőlük távolabb két bölénybika ment egymásnak fejjel, és vívtak meg a tőlük távolabb álló nőstények kegyeiért. Trombitálás hallatszott, ahogy egy elefántcsalád lépett ki az erdőből, hogy inni menjen a vízhez.
Egy fa ágán pedig leopárd heverészett.
- Hamisíthatatlan ősparadicsom – mondta David.
Én szóhoz se tudtam jutni. Ennél a tájnál élőbbet, még életembe nem láttam. Soha. Ha láttam is, az csak halvány emlék volt, amely elsikkadt a hétköznapok szürkeségében.
- Annyira élő... - nyögtem ki végül.
- És ez mind az emberiségre vár – ekkor zúgás hallatszott, amely egyre hangosodott. A lent lévő teremtmények szétszaladtak, ekkor én felnéztem az égre, és egy fényesen világító pontot láttam, amely egyre nagyobb lett, és nagyobb. Hamarosan alakot öltött. Egy hosszúkás testű űrhajó, amely hasán vörös fénypontok izzottak fel.
Fejedelmi látvány volt, ahogy lassan leszállt a síkságra. A hajtóművei által keltett lökéshullám belekapott a fűbe, majd a hajó súlya lelapította a növényeket.
A hajó körül apró alakok jelentek meg, majd előre készített dobozszerű házak. Egyre több, és több lett, majd végül tornyok épültek fel a semmiből, amelyeket függőhidak kötöttek össze.
Felnéztem az egyik toronyra, és elámultam. Ekkor jöttem rá, hogy a városban vagyok. A tornyok árnyékában, az egyik függőhídon. A fejem felett mindenféle méretű és küllemű repülő szerkezetek repkedtek. És a város nyüzsgött az emberektől.
Nők és férfiak, mindenféle színű, fémes anyagból készült bő kezeslábasokban.
- Üdvözlöm önt a jövőben, az Adeuson. Legyőztük a betegségeket, meghosszabbítottuk az emberek élettartamát, és lassan meghódítjuk a világűrt. Felfedeztük az utazás gyorsabb és jobb módjait. Tizenhárom kolóniánk van, és további öt bolygót vetettünk alá a terraformálási eljárásnak. Az emberiség megmenekült, és most új földeket épít. Üdvözöljük a jövőben.
Ezt most miért néztem végig? Ez volt az első gondolatom, a futurisztikus város utcáján. Nem hiszek a földönkívüliekben, az időutazásban, pár sci-fi filmet néztem meg, de akkor is a látvány miatt. Lehet megörültem?
Kérdeztem újra magamtól.
A jövőbeli város lassan szétfoszlott, átadva a helyét a sötétségnek, amelyből újra felsejlettek a lakásom körvonalai, majd lassan megszilárdultak a bútorok, újra otthon voltam.
Ott álltam a szobám közepén, kezemben az újsággal.
Majd körülnéztem, és arra gondoltam egy pillanatra, hogy álmodom. Talán ez az álom, a lakásom, a város, az egész életem, és amit ott láttam ez a valóság.
Odaléptem az ablakhoz.
Még mindig éjszaka volt, az utcai lámpák fénye megvilágította a várost körülvevő ködöt. Az utcán kevés kocsit láttam, egy járókelőt sem láttam. Ránéztem az órámra.
Egy perc sem telt el, míg én ott voltam.
Majd az égre néztem fel. Nem láttam csillagokat, hanem szürke felhőket, amelyekből soha nem esik az eső. Egy csillagot sem láttam felsejleni, sem a Hold sápadt korongját.
Mintha csak a semmibe lebegtem volna, és kb. 200 000 ember aki, velem együtt élt a városban. A nagy szürke semmiben.
Visszaemlékeztem arra, amit a David mondott, és mutatott. Nem véletlenül mutatta meg.
A pusztuló földet, a menekülő emberiséget, egy új világ felépítését.
Ez nem a jövő volt, hanem a múltam.
De akkor miért nem vagyok abban a városban, miért ebben a szürke pokolban?
Lehet, hogy nem érkeztem meg?
De hova, és min?
Ekkor minden összeállt.
A lehibernált emberek a hajón, a semmiben lebegő város, amely unalmas.
A város. A házak, és az utcák. Mint egy négyzetháló, amelyből hatalmas tömbházak emelkedtek ki, a vezetékek közül, és néhányszor feltűnik köztük egy autó, vagy egy busz lámpáinak a fénypontja.
Egyszer láttam egy dokumentumfilmet a szervertermekről, és ez pont olyan volt.
Egy komputer belsejében voltam, voltunk...
Szinte hallottam a recsegést, ahogy a valóságképem széthullik. Az egész életem egy nagy, szürke, örökké tartó álom, egy űrhajó fedélzetén.
A következő pillanatban már a sarokban kucorogtam, és emlékeztem. A gyerekkorom, az iskola, a nyaralás és a hétvégék.
De ezek az emlékek mintha csak körvonalak lettek volna.
Talán mert soha nem történtek meg.
Belenyúltam a zsebembe, és elővettem a Davidtől kapott névjegykártyát.
Fel kell ebből ébrednem. Valahogy ott sokkal jobb, amit láttam.
Elővettem a mobilomat, és hívtam volna a kártyán lévő telefonszámot, de a mobil billentyűzete felett megállt a hüvelykujjam.
Elmosolyodtam.
Ezek szerint több ezer másik ember alszik egy-egy vascsőben, leszádalva, és lefagyasztva. Megadom a számot más embereknek is. Annyit viszek magammal, amennyit tudok.
Éjszaka mosolyogva szunnyadtam el.
Más bolygókról, és az azokon lévő csodálatos városokról álmodtam.
Másnap reggel újult erővel keltem ki az ágyból.
- Hős leszek, hős leszek – dúdoltam, majd felöltöztem.
Lazán, tettem a vállalati egyenlőségi mániára. Azt a ruhát kaptam fel, amit először akadt a kezem ügyébe. Kiléptem az ajtón. A következő utam a bankba vezetett.
A banki tisztviselő – egy szürke egérszerű emberke, akit csak sajnálni tudtam – meglepetten nézett fel a kitöltött csekkből.
- Kiveszi az összes megtakarított pénzét? - kérdezte.
Elmosolyodtam erre. Szegény fickó azon aggódik, hogy most mi lesz a bankjával, ha én az összes pénzemet kiveszem. Nem tudhatta, hogy az élete csak egy komputer által generált álom. Kb. olyan, mint azok a filmek, amiket a repülőgépeken vetítenek, hogy az utasok ne unják el magukat.
- Rebbent a szemem? - Megráztam a fejem.
A tervemhez pénz kellett. Tervemhez, mint valami nagy hadvezér.
Fülig ért a szám, amikor a bankár átadta a bankjegyeket, és én a válltáskámba süllyesztettem. Elmondhatom, hogy akkor nagyon jól éreztem magam. Nem érdekelt az állandóan szürke égbolt, a vigasztalan sziklákként felettem magasodó házak. Elkezdtem fütyörészni, a lépteim szinte táncoltak.
Csak pár ember jött velem szemben, de azok is úgy néztek volna rám, mintha most tudták volna meg, hogy egy raklapnyi hullát tartok a pincémbe.
De tettem rájuk egy nagyot.
Közben felhívtam egy ismert éttermet, és kibéreltem ma estére a helyiséget harminc személyre. Fizetni tudtam, a pénz nem volt akadály. Ha már itt tartunk...
Nem is létezett, mint a többi.
Csak kódsorok voltak. Minden csak az volt.
Mindannyian ugyan azt az álmot álmodtuk, amelyet valami Csipkerózsika nevű komputer generált.
A főnököm lerakta a felmondási nyilatkozatomat, és csak ennyit mondott:
- Miért?
Arra gondoltam, hogy mesélek neki, arról amiket az éjszaka láttam.
- Rájöttem, hogy az életben vannak sokkal jobb dolgok is – megvontam a vállam.
A nagydarab férfi hátradőlt, és rám nézett.
- Csak nem nyert a lottón?
Megráztam a fejem, és elvigyorodtam:
- Valami olyasmi – válaszoltam -, mondjuk úgy, hogy elmegyek nyaralni.
- Ilyen időben? A munkahéten? - tárta szét a kezeit.
Ha tudnád miről lenne szó. Vigyorodtam el.
- Hát öröm volt önnel dolgozni – a főnököm lerakta az asztalra, és aláírta a papírt, és elém rakta.-
- Ezt se mindennap mondják nekem – majd odafirkantottam a nevem a pontozott vonalra. Felesleges formaság volt. - Este tartok egy búcsúbulit, majd jöjjön el, meg hívja az egész csapatot is. - mondtam, és előkaptam egy papírcetlit, majd felírtam az étterem címét, és átnyújtottam neki.
- Mondtam, hogy megnyerte a lottót, és elköltözik.
Megvontam a vállam, ahogy kiléptem az irodája ajtaján. Végigsétáltam a régi munkahelyemen. Az irodákat fehér falak választották el egymástól, akár csak az embereket. Erre elvigyorodtam. Előttem volt az űrhajón lévő fémcsövek, amelyben emberek szunnyadtak. Itt is ez van.
Mint az épületekben a lakások. Falak választanak el minket mindenhol.
De ez ma estétől meg fog változni.
Az első utam hazavezetett, ahol leültem az íróasztalomhoz, és egy papírlapra megírtam a beszédem. Mindent leírtam benne az élményeimet. Elég teátrális lett, de a későbbi kudarcomat még sem ennek tudhattam be.
De így visszagondolva a beszédírás nem nekem való.
És eljött a nagy pillanat. Az étterem étkezőhelyiségét bolygókról készült képekkel díszítettem fel, az asztalokat összetolták, hogy mindenkinek legyen hely. A szakács jó munkát végzett, finoman megcsinálta a vacsorát. Igazából nem panaszkodhattak a vendégek, akik harmincan gyűltek össze a terembe, és nevetgéltek, miközben felidézték azokat a sztorikat, amelyeken együtt estünk át. Hirtelen megkedveltek, gondoltam, ahogy végigmentem előttük, az én fekete öltönyömbe, amely igazán elegánssá tett. Legalábbis az egyik munkatársnőm szerint, aki megölelt, majd egy puszit nyomott az arcomra, és sok szerencsét kívánt.
Akkor szólt hozzám először.
És ekkor eljött az én nagy pillanatom, kiálltam a mikrofon elé, és belekezdtem:
- Sziasztok, most gondolom, azt hiszitek, hogy megnyertem a lottót, vagy a tv-ből nyertem egy utazást, hát a főnök azt hitte – kacsintottam a férfi felé, aki felemelte a poharát, én egy vigyorral válaszoltam -, pedig ezeknél sokkal csodálatosabb dolog történt velem. Az az élet amelyet élünk, azt valójában álmodjuk …. – próbáltam nem törődni a morgásokkal, a gúnyos nevetésekkel, ahogy elmeséltem, mindent amit láttam, de ezek egyre jobban bekúsztak az agyamba, és már tudtam, hogy semmit nem értem el. – És ha felhívják a következő számot, akkor fel…
- Legalább a kajáért megérte bejönni – morogta az egyik cingár munkatársam, majd megtörölte a száját, és kiment, egyre többen követték, hallottam azt, ahogy lehülyéznek, vagy egyesek azt mondták, hogy beléptem egy szektába. Utoljára a főnököm maradt ott, aki odalépett hozzám…
- Ismerek egy jó pszichiátert, talán ő majd kigyógyítja ezekből a hallucinációkból, amiket látott.
Majd ő is sarkon fordult, és kiment.
És ott maradtam én egyedül, aki tudta az igazságot. Vagy lehet tényleg megörültem, és most hülyét csináltam magamból.
Majd végül elhagytam én is az éttermet, és elindultam, de nem haza. Az üres és sötét utcákat jártam, a könnyeimmel és a sírással küszködve. Találtam valami célt az én szánalmas kis életemnek, és végül kiderült, hogy semmi értelme, egyáltalán mi értelme lenne engem felébreszteni? Vajon ki voltam a hibernálás előtt?
Lehet, hogy valami még elcseszetebb ember, talán valami radioaktív helyen dolgoztam.
Ha egyáltalán igaz volt az egész.
Felnéztem a csillagtalan, fekete égre...
Ha egyáltalán igaz, akkor most csillagos lenne az ég, látnám a Holdat, ellátnék a ködön túlra, a hegyek körvonaláig.
De semmi….
Elővettem a telefonom, meg a David által adott névjegy kártyát, és bepötyögtem a számot. Szinte minden lelassult, minden gombnyomás egy napig tartott a számomra. Nem csörgött ki, semmit nem hallottam, ami azt jelezte volna, hogy kapcsolnák a hívást…
- Áh, üdvözlöm, Jeremy – szólalt meg David hangja -, készen áll?
- Szóval Jeremy – mondtam, most is sírás szorította a torkom, pedig ritkán sírok. Nincs miért. – Lenne egy kérdésem.
- Igen – mondta a hang.
- Ha tudják, hogy ezt tesszük – mondtam, de azonnal helyesbítettem, hisz az nem a jövő volt -, tettük a Földel, és maguk ennyire jól élnek, akkor miért ébresztenek fel minket?
- Először is, ne használja velem kapcsolatban a többes szám második személyű igeidőt, ha kérhetném. Én egy mesterséges intelligencia vagyok, amelyet az ébredés levezénylésére alkottak. Másodszor, ezt a kérdést eddig egyetlen egy ébredő sem tette fel. Szükségük van magukra az alkotóimnak. Tudja a betegségek legyőzése és az élettartam kiterjesztése nem várt mellékhatásokkal járt. Egy idő után nem született több gyerek. Egyszerűen kialakult egy olyan génhiba, amely lassan mindenkit sterilé tesz, meg tudnák oldani klónozással, de az a ridegség felbukkanásával járna.
Nem értettem, de sok mindennel így lennék, ha hirtelen David alkotóinak világába csöppennék.
- A félelmük attól, hogy a gyermekeket többé nem szülnék, hanem gyártanák őket. Ezzel kiveszne a világukból a szerelem, a szeretet és a gondoskodás. Rájöttek, hogy a válasz a régi embereknek a genetikai kódjában van. Önökben még meg van az a gén, amely segítségével utódokat nemzhetnek, és ki hordhatják őket. Megvizsgálták, és kiderült, hogy önök és az alkotóink képesek egészséges utódokat létrehozni. Elkezdték keresni magukat. Elmentek a Földre, de azon az emberekből már csak romok maradtak, ekkor fordultak azon hajók felé, amelyek eltévedtek valami hiba folytán, és nem érték el a céljukat. Keresztül-kasul bejárták az ismert galaxist, hogy ráleljenek magukra, de legtöbbször roncsokat találtak, de végül szerencséjük volt. Megtalálták a Castort, azt a hajót, amelynek a fedélzetén, most ön is álmodik. Pontosabban vegetál, mivel a komputer az energiahiány miatt bizonyos szolgáltatásokat megvont az álmodóktól. De ebből kiszabadulhat: egy jobb világ vár magára odaát, és egy feladat.
Miért is törődök ezzel?
Ekkor eszembe jutott. Én fontos vagyok. Próbáltam elképzelni azt a világot, ahol az embereket gyártják, ahol egy csomó egyforma férfi és nő sétál az utcán. Egy szerelem és szeretet nélküli világot.
Ekkor jöttem rá, hogy emlékszem ezekre az érzésekre.
- Készen áll? – kérdezte újra David.
- Igen – mondtam, ekkor minden erő kiszállt a lábamból, térdre estem, majd hanyatt. Éreztem, ahogy a szívem egy lassabban és halkabban ver, majd szinte nem is. Levegőért kapkodtam, majd ekkor eszembe jutott, hogy ez is szimuláció, hogy lélegzek. Minden, csak a gondolataim voltak, csak…csak…

Jeremy Jones nem szívesen emlékezett vissza az ébredés utáni procedúrákra. Amikor újra meg kellett szoknia a saját testét, újra meg kellett tanulnia járni, használni a kezeit, sőt érzékelni. Aztán jött az új nyelv elsajátítása, de végül beilleszkedett.
Három hét alatt sikerült.
Bár igaz, hogy egy farmon dolgozott, ahonnan a városba szállították be az élelmiszert, de nem érdekelte. Nem volt olyan szürke és monoton, mint a Castor fedélzetén.
Vagy olyan borzalmas, mint a régi Föld lassan romba dőlő városai, ahol ő egy víztisztító üzembe robotolt.
Legalább a valóságban is láthatta azt a várost, amit a David nevű mesterséges intelligencia mutatott neki, és sokkal csodálatosabb volt, mint ahogy látta.
És ami a fontosabb, valóban látta a csillagokat.
A valódi csillagokat.
Elmosolyodott erre a gondolatra, majd abbahagyta az írást.
Még mindig nem tudta megszokni a hangirányítású komputereket, de ezt a történetet ki kellett magából írnia.
Megnézte a házának kékre festett falát, a gömbölyű élű bútorokat, és a szobában belépő feleségét, akinek a hasa már gömbölyű volt.
Serenának hívták a nőt, és hármasikreket várt.
- Na, megírtad a nagy művet? – kérdezte a nő. Tökéletes, szoborszerű szépség volt.
- Meg – mondta mosolyogva, majd odaadta a lapot a feleségének, hogy elolvassa.
Ezt egy hétfői napon fejezte be.

 

Ez a novella 2010 első napján született. Kicsit bennem volt még a Szilveszteri hangulat, mondjuk ez látszik is:

 

 

 

 

 

Kohrn magára vette a szürke köntösét, amelyre csillagképeket hímeztek aranyfonálból majd felé kanyarított egy csillogóan fekete selyemkaftánt, amelynek nyakán kázsma volt, mi elfedte sápadtan világító arcvonásait és véreres szemeit. Hétszáz év varázsitalok által okozott kábulat és saját magán alkalmazott nekromancia elég komoly nyomokat hagy az emberben.

Végignézett a kincsein, amelyek a polcokon sorakoztak: hatalmas, semmibe révedő hüllőszem, amely sárga folyadékban úszott, egy majomember asztalnyi szőrös keze, óriási kádakban tekergő hatalmas piócák, amelyek vér után szimatoltak undorító szörcsögéssel. Az ezekből terjengő szag, másra heveny hányást hozott volna, de ez neki olyan volt…, hogy nem érzett semmit. Kohrn ennyi idő alatt annyira megszokta, hogy egy városi kis bordélyba a parfümök illatától ő kapta volna a fentebb leírt tüneteket.

Évszázadokig tanulta a varázsigéket és a különféle mágikus főzetek receptjét, gyűjtögette a sötét mágia kellékeit. Növelte a hatalmát. A kastélyba, melyet mágia segítségével húzott fel tele volt a világ legfertelmesebb szörnyetegeivel.

Elmosolyodott. Ő vissza fogja küldeni a királynak a királyság megmentőinek fejét. Persze két nappal azelőtt, hogy szörnyetegekből álló kis hadseregét a királyság fővárosa ellen küldi. Győzni fog. Ökölbe szorult a keze. Jól tudta, hogy az ellene összeállt csapat már a kapunál van. Érezte, azt az émelyítő kötelességtudatot és hősiességet, amely az agyukba fészkel. Pár botor kalandor: egy elf tolvajlány, egy Aldasi lovag, egy zsoldos, meg még az ő testvérének unokabátyjának, unokahúgának, régi ivócimborájának akadémiai szobatársa Merstal a vén királyi varázsló, aki összehozta az egész csapatot; behatoltak az erődjébe.

D meditáló szobájának ajtaja nyikorgás kíséretében kinyílt. A goblin testének áporodott szaga megcsapta az orrát, de tudta mit fog mondani.

- Uram – szólalt meg a nyeszlett kis teremtmény. Ezek a lények alkották hadseregének törzsét. Kellett a nyílvesszőfogók a seregébe.

- Tudom… - a lény nevét kereste elméjébe. Kohrn jól ismerte az erődjében élő minden goblin, troll, ogre, minotaurusz, lidérc és wyern nevét, hisz ő adta nekik. De nem jutott az eszébe.

-  Bnek – vágta rá a lény. Zöld arcán vigyor terült szét, amely megmutatta éles, rothadó fogait.

- Tiszteletlen – pattant fel a Mágus. A szemeiben harag csillogott. Felemelte a kezeit. Érezte, ahogy a markában tűzgolyó formálódik. – Büntetésed…

-… megkapod – válaszolta Bnek. A hozzá képest parányi lény hetykén állt ott derékra tett kézzel. Már odaképzelt egy hamukupacot a goblin helyére. – De a tűzgolyó eldobása előtt gondoljon arra, hogy elég népszerű lehettek a többiek között, és nem kellene pont most egy általános sztrájk.

- Ezek a kalandorok számomra, csak elhessegetni való kis bogarak – a bal kezével tett egy mozdulatot, melynek eredményeképp egy hatalmas szélvihart várt, de e helyett csak enyhe kis szellőt kapott. Újra megpróbálta, de újra csak egy kis hegyi fuvallat szállt végig a szobán.

Merlin térdkalácsára. Nézett maga elé döbbenten. Úgy nézz, hogy ki öregszek.

- Hu, majd szóljon, hová sepregessük a hamvait – mondta Bnek.

- Arcátlan kis pöcs – morogta az orra alatt. Ezek a lények a stílustól félnek, miért pazarolna rájuk varázserőt. – Csak tudd meg, hogy olyan vihart gerjesztettem volna elveszejtésedre, hogy semmi sem maradna belőled, amit összelapátolnának.

- Na jó, összeszartam magam – válaszolta a goblin, de a hangjába semmi félelem, hanem inkább valami más. – A kalandorok megfejtették a kaput záró varázsigét, bár nagyon nem kellett magukat törni.

- A kínzóterembe fogsz ma este éjszakázni – csattant fel a varázsló. Halálra fogja fagyasztani, vagy elégeti, ahogy fénykorába. Ne pazarold a munkaerőt; ez az első számú szabály. A goblinok tehetséges és okos munkaerő voltak és ez az egyed főleg.  Egy kis fenyegetés sose árt, bár ennek nem árt. Fapofával figyelte továbbra is, ahogy ő próbálta visszaállítani a tekintélyét az ő gyarló szolgája előtt.

Felállt a fatrónjáról és végigsétált a szobáján. Bnek utána ment.

- A jogaromat – tartotta ki a kezét. Yran jogarát három részből állt, de ő két darabot talált meg ebből. A harmadik rejtekhelyénél három trollt változtatott békává a jogart védő bűbáj.

- De ugye tudja, hogy a démon megidézéséhez…

- Mindent tudok, Béla – mondta a fekete mágus. Lehet, hogy öregszik, de a tekintélye még megvolt, miért jegyezze meg ennek a kis ganajtúrónak a nevét?

- Bnek a nevem – morogta a goblin, ahogy a kezébe nyomta a díszesen faragot, nyelet, amiről hiányzott a csúcsdíszt alkotó fekete gyémánt. Elvileg az összpontosította a jogar energiáit.

- Mit értesz te a mágiához? – mondta, ahogy megigézve nézte a jogaron tekergőző sárkányokat és kígyókat, amelyeknek a szemét vörös rubintok alkották. Akár ki is faragta ki ezt a jogart, jó munkát végzett.

- Láttam már sámánt rácseszni – mondta Bnek. A mágus a jobb kezével intett, de az ajtó zárva maradt. Újra intett, de az ajtó meg se mozdult. A goblin ráérősen odalépett és egyszerűen kinyitotta az ajtót. A varázsló vállat vont és kilépett rajta.

- Igazán nincs mit – morogta a goblin. Végigsétált a felfele vezető lépcsőn a harcosai termébe. A hatalmas téglalap alaprajzú terem tele volt a harcosaival: Hosszú asztaloknál goblinok és trollok ettek. A terem bal oldali falánál lévő karámba minotauruszok ittak. Fekete akváriumukba lidércek szürke alakjai úszkáltak. A fal jobb oldalán lévő ketrecekbe wyernek morogtak. Végigfektették piros pikkelyes testüket a ketrecben, miközben saját szárnyukkal takarták be magukat.  Vérben úszó szemeiket pedig a körülöttük sündörgő ogre fajtájú gondozóikra függesztették.

- Nos, jelentsd be a jöttem – mondta a goblinnak. A goblin megvonta a vállát. Mi van ezzel?

- Inkább nem jelenteném be a jöttét – válaszolta Bnek -, mert ebédidő van.

- Rohadjál meg patkányfajzat – hagyta el a vészjósló sziszegés a mágus száját. Lehúzta a csuklyáját és elmosolyodott.

- Kedves népem! – kiáltott fel. – Én az árnyak ura számít rátok. - Intett a kezével, amitől a hangja hangosabb lett. Mindenki felfigyelt rá, de a szemekbe tisztelet helyett a „mi az ótvar” pillantások váltogatták egymást a „mi a tökömet akar ez ilyenkor” ismerős, tompa csillogásával. – A király zsoldosainak egy csapata ránk talált és az életemre törtek.

- Na, ezt ne mondtad volna – suttogta Bnek.

- Szóval a terv a következő: – mondta a varázsló az arcán szívélyes mosoly, de lelke mélyén ki tudta volna tekerni a szószátyár goblin nyakát – Minden goblin, minotaurusz és troll kimegy, hogy feltartsák a kalandorokat. Vigyázattok egy mágus is va…

- Egy lószart – hasított bele a mondanivalójába egy erőteljes, dörgő hang. A troll mondandóját harsány röhögés és bőgés szakította félbe. Még a wyernek is felmordultak erre.

- A jó anyátokat –suttogta. Felemelte a kezét és a következő pillanatba egy kék villanás trafálta el… a troll gulyásos tányérját.

- Összecsináltam magam – mondta a troll -, most kérhettek új tányért.

- Már pedig azt csináljátok, amit én mondok – csattant fel a fekete mágus, próbálva nem törődni a troll eljátszott méltatlankodásával. – Én adok nektek enni és én adok nektek sört.

Tőle függnek. Tud aztán tetveket is varázsolni… régen legalábbis tudott; igen öregszik és csoda, hogy reggel be tudja célozni az éjjeli edényt. - Érthető? – kérdezte tőlük.

A szolgái egyáltalán bólogattak.  Az ivás volt az egyik gyenge pontjuk.

- Nos, nem a teljes megsemmisítésre mentek, hanem arra, hogy az északi falban lévő ajtóhoz szorítsátok őket. Ebbe be fognak segíteni a wyernek…

- Nagyuram – hallotta egy ogre dörmögő hangját. Kohrn nem is fordított figyelmet a ganéjkaparó bugris sirámaira.

- Nos, miután beszorítjátok őket az ajtóhoz, ők lemenekülnek. Ahogy átmennek, a folyosón beérnek a pókok termébe, majd ha túlélik, akkor átmennek a függőhídon, ami hemzseg a patkányoktól, melyek elrágják a köteleket és kikötnek a piranhákkal teli tóba…

- Nagyuram… - szólalt meg megint az ogre állatgondozó.

-… de ha ezen is túl vannak, de ezt szigorúan vegyétek feltételes módba, akkor átsétálnak azon a termen, ahol két jól megtermett sárkány éldegél. Na ha ezt túlélik, akkor elérnek a kincstárba…

- Nagyuram… - Ez a ganéjkaparó nem tágít. Kohrn hangja kezdett türelmetlenségtől csengeni, ahogy próbálta folytatni.

– Ott fogom én várni őket. Persze a lidércek után, ha túlélik – befejezte a terve ismertetését. De a taps helyett csak egy hangot hallott.

- Nagyuram.

- Na, most tedd fel a kérdéseid – fordult a kétméteres, ördögszarvakkal ékesített fejű lény felé, amelyen tűzálló teknősbőrből készült páncél volt.

- Ezeket hogyan akarja végbe vinni?

- Hát hogy? – kiáltott fel a fekete mágus.

- Szóval, a fiúk – mutatott körbe a trollokon a goblinokon és a minotauruszokon - szerintem nem mennek ki ebéd után ölni, mert mindenki tudja, hogy teli hassal nem jó gyilkolni. A wyernek elkaptak egy ronda pikkelytetűt és rosszkedvűek…

- Kit érdekelnek a wyernek? – csattant fel Kohrn.

- Majd magát, ha szétrombolják a kastélyt – mondta az ogre. – A pikkelytetű ilyenkor nem tréfa. Visszatérve a maga „zseniális” tervéhez. A pókok felzabálták egymást, mivel valaki megfeledkezett róluk és nem küldött le senkit se etetni, a patkányok leestek a piranhákhoz és a piranhák megették a rágcsálókat, majd egymást. A sárkány…

- A sárkányok is felfalták egymást – vágta rá Kohrn

- A sárkányok kirágták magukat és elég csúnyán elszaporodtak a környéken – helyesbített az ogre.

Kohrn a kelleténél jobban elsápadt mikor ezeket meghallotta. Mit is csinált miután kidolgozta a csapdarendszert? Párszor megnézte, de utána. Csinált pár jóslást, megivott pár elég ütős varázsitalt, amitől elkezdett vissza fele nézni a jövőbe. Felkutatott jó pár varázstárgyat és közbe pár tervnek végig vitte a tervezési fázisát. Emellett hányszor is nézte meg a lenti folyosórendszert? Hát nem emlékszik rá.

- Nem a te dolgod lett volna? – förmedt rá az állatgondozóra.

 Az ogre megvonta a vállát.

- Mi szóltunk.

Na, erre a mondatra szakadt meg benne valami. Neki kellene irányítania a rohadt életbe. Ő itt a főnök. Ő gyűjtötte be őket, ő emelte ki őket a vadonból.

- Akkor tudjátok mit? – kezdte el mondani. – Elég nagyhatalmú mágus vagyok, hogy ne vegyen igénybe egy ilyen nagyrakás önző rohadék segítségét. Igazából, ha tehetném, tűzgolyókkal bombáználak titeket, de nem pazarlom rátok az energiáimat. Majd felemelte a kezét és rájuk mutatott. – Elmehettek a redves…

- Elmegyünk –állt fel az a troll, aki először kimondta, hogy nem mennek ki harcolni, majd kiment. Aztán utána a goblinok és a többi troll. Utoljára a minotauruszok és az ogrék. Persze az ogrék szabadon engedték wyerneket, akik fájdalmas nyögések kíséretében elrepültek.

- Legalább a lidércek itt maradtak – mondta a mágus és lépett oda a lidércek akváriumához. De a szürke árnyak már eltűntek. Az ujjai karomszerűen begörbültek. Majd felordított.

- Higgadj már le – lépett oda Btek.

- Kussolj! – kiáltotta Kohrn. A goblin rezzenéstelenül állta a tekintettét. De miért is beszél neki? Úgy se teszi azt, amit mond. – Majd megoldom egyedül. Mi nekem egy birodalmi mágus. Mindig is azt mondták a mestereim, hogy ha valamit nem tudsz végigvinni, akkor mindig ott van a karod végén egy segítő kéz.

- Amúgy csak mondom, hogy a mágus és a csapata már ott vannak a kincsestárba – mondta a goblin.

- Honnan tudják a varázsszót? – kérdezte a varázsló.

- Nem volt nagy kihívás nekik. A nagyanyám is fel tudná törni – válaszolta a goblin.

Megmarkolta a varázsbotját és becsukta a szemét. Érezte, ahogy a mágia fekete füstje körülveszi. Mikor kinyitotta a szemét, ott volt a kincsestárba. Faltól falig kincsek: arany és ezüst érmék, serlegek, tányérok, drágakövekkel kirakott nyelű tőrök, koronák, szobrok, amelyek visszaverték a mennyezeten lévő gyertyák fényét.

De nem volt egyedül: egy szarvasbőr ruhát viselő leányzó éppen az iszákjába süllyesztett pár aranyérmét és egy gyémántokkal díszített serleget; vörös haja alatt kibukkantak hegyes fülei. Egy alacsony, szakállas alak, aki a bal karját szabadon hagyó páncélt viselt koronát rakott fejére. Az egyik nagyobb halom tetején, egy fénylő vértezetű harcos, éppen egy magas szürke kaftános, öregembernek segített, akinek a kezébe botot szorongatott és egy kereső bűbáj szavait mormolta.

- Szép jó estét – csattant fel, mire a díszes kompánia felé nézett. Az elf tolvajlány előkapott egy számszeríjat, a zsoldos pedig már szorította is a harci bárdját, de Merstal /a mágus/ feléjük intett.

- Kohrn – mondta mély hangján. – Vége a ját…

- Oh, csak most kezdődik – sziszegte volna gonoszul, de ez röhögésbe fulladt. – Milyen igazad van öreg barátom. A szolgáim itt hagytak, öregszek. Hétszáz éves vagyok és vannak terveim. Bár ez azt bizonyítja, hogy hülye vagyok. Tudjátok mit. Nem akadályozlak meg titeket, nyugodtan fosszatok ki. Na gyerünk, sok vagyon van itt.

- Ilyenkor általában a terveiket szokták mondani – szólalt meg a zsoldos.

- Na mi van? – kérdezte Kohrn, miközben körbemutatott a kincsein. – Felajánlottam a teljes vagyonomat.

- Készül valamire – mondta a fénylő ruhás lovag a mágusnak.

- Hálátlan banda – méltatlankodott Kohrn. Hülyék ezek az úgy nevezett jófiúk. – Az ember felajánlja a kincseit, hogy aztán itt gyanakodjatok rám.

- Én a jogarért jöttem – mondta Merstal -, el kell pusztítanunk.

- Nagy francokat – mondta és magához szorította a varázstárgyat.

- Add ide, veszélyes – lépett felé az öregember, miközben a lovag előhúzta a pallósát.

- Akkor minek szereztem meg szerinted? – kérdezte a fekete mágus. – Hatalmat add, de én olyan idióta vagyok, hogy nem gondolok előre, hogy ez a hülye kastély, bizony pusztul. Nem vettétek észre, hogy tök simán elértettek idáig? Elmondom miért: – lovag és a zsoldos már előrelépett, a mágus megszorította a botját – mert egy vén hülye vagyok, aki nem tudja, mikor kell abba hagyni – a jogar még nála van. Bármire is képes, de kinyírja őket -, vagy mégis?

Felemelte a varázstárgyat. Érezni kezdte, ahogy vonaglanak rajta, az odafaragott lények. Igen a valódi fekete mágia. Látta az értetlenkedést az ellenfelei arcán. Egymásba olvadnak, miközben a bot egy masszává változott, amely állandóan mozgott, míg végül szárnyakat növesztett, a hasából két karmos láb nőtt ki, majd végül a testéből egy nyak… aminek a végén nem volt fej.

- Mi a fene? – kérdezte Kohrn

- Mint egy hatalmas… - mondta a lovag.

-… kopasztott csirke – folytatta a zsoldos.

- Nincs meg a csúcsdísz – tette, hozzá Merstal.

- Mert marha vagyok – esett térdre Kohrn. – Egy vén barom.

Merstal felemelte a botját és kékes lidércfény villant, amely egy csecsemőfej méretű körré alakult, amely rávetette magát

- Igen, meg gyengeelméjű is - hallotta Merstal hangját, ahogy elmerült a tér-idő szövedékébe.

- … és így tűnt el a kastélyom, a szolgáim és minden kincsem. Itt találtam magam, nincstelen öregemberként – mondta lehangoltan a két fehérruhás tagbaszakadt férfinak, akik őrizték. – Pedig a legnagyobb fekete mágus voltam.

- Na, jó van Tudjuki – szólalt meg a bal oldali férfi. – Menjen a többi dilinyóshoz, kész a karácsonyi vacsora.